Ezt a kis szösszenetet 2020.03.08.-án osztottam meg a Facebook-on, majd 2025-ben átolvasva kissé átírtam és egy AI képpel bővítettem, bár a lényege nem változott.
A történet egy lányról szól, akit nagyon szerettem, de soha nem árultam el neki, hogy szerettem, ugyanis nem láttam értelmét annak, hogy eláruljam neki, mert úgy éreztem, nem lenne értelme (bár egy szilveszter éjjel nagyon közel álltam hozzá, hogy elmondjam neki: Úgy volt hogy ő a barátnőivel megy szórakozni a városba, én pedig otthon maradok, az élet viszont úgy hozta, hogy én egy barátom és barátnője albérletében szilvesztereztem, míg ő otthon maradt a barátnőjével -TV-t nézni. A party nem úgy sikerült ahogy gondoltam, egyfolytában ő járt az eszemben és megfogadtam, ha hazaérek és még TV előtt találom, megvallom neki érzelmeimet, akkor is ha kinevet – de mire hazaértem már nem volt ott, így lefeküdtem aludni, és soha nem mondtam el neki amit éreztem…)
Jóval fiatalabb volt nálam, angol, anyai ágon olasz (veronai – akárcsak Shakespeare Júliája) származással, és megmondom őszintén, amikor először találkoztunk, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva szörnyen utáltam Őt (talán fura, de hihetetlen volt számomra, hogy egy fiatal, gyönyörű szép nő kedves is tud lenni velem- és ezért igyekeztem a hibákat keresni benne ). Egy albérletben laktunk pár hónapig (sajnos ennek az időszaknak a nagy részében ért el egy mély és depresszív időszak, amiből nem volt könnyű kilábalnom – ezért is nem mondtam el neki mit érzek iránta) , őróla mintáztam a későbbi, „A Szívtipró” című, befejezetlen pusztán fantázián alapuló novellám főszereplőjét is, amit már jóval elköltözésem után írtam.
Elköltözésem után sokszor gondoltam rá, érdekelt mi lehet vele, hogyan alakult az élete, de nem néztem soha utána, mert úgy gondolom, hogy talán jobb ha nem tudom, jobb ha meghagyom egy utolsó, titkos és beteljesületlen szerelemnek -és így vált Ő számomra A Nővé illetve Emlékképpé.
Vélemény, hozzászólás?